Tehát ott tartottam, hogy eljutottam Speckódokihoz, aki kiírt egy rakás vizsgálatot, amit el kellett végeztetnem. Erre ráment közel egy évem, s csak ezután jöhetett a speciális immunológiai kivizsgálás. Ott azonnal kijött, hogy bizony ez a probléma, és az immunprofesszor meg is mondta, hogy akár 40 terhességem is lehetett volna, egyik gyermekem sem születhetett volna meg, ha ez nem derül ki. Erre kétféle kezelés létezik, én mindkettőt megkaptam. Először a passzív immunterápia, ami olyan, mint egy vérátömlesztés. A férjem volt a donorom, hála az égnek minden stimmelt. mert idegen donort nem akartam. Leválogatták a vérét, és megkaptam a trombocitáit. Ez 2011 augusztásban fejeződött be. Mondták, hogy ennek durván fél évig van hatása, szóval húzzunk bele...köszi szépen...addig is kivoltam a programozott, kötelező dologtól, de akkor aztán végképp...2012 januárban teljesen padlóra kerültem lelkileg. Annyira, mint még soha. Azt hiszem akkorra fogyott el a híresen sok türelmem és kitartásom. Depis lettem, sokat sírtam és azt mondtam, hogy jó, akkor itt most én feladom. Meg is jött, de olyan gyanús volt mégis a dolog. Csináltam tesztet azért, persze rutinból. Azonnal pozitív lett....emlékszem, természetesen ez hétvégén volt, mikor máskor. Elfogott a jeges rémület, hogy te Úristen, dehát én rendesen menstruálok, most akkor mi van. Hétfőn azonnal hcg vérvétel és speckó doki hívás, plusz a saját nőgyógyászomat is felhívtam. HCG negyvenvalamennyi volt, amire mindkét doki azt mondta, hogy "ááá sajnos ebből nem lesz baba és majd kiürül" puff neki...azért én nem hagytam annyiban, és kétnaponta jártam hcg-t nézetni vérbl. Emelkedett a szintje, de volt, hogy épphogycsak megvolt a duplázódás...Speckódoki azt mondta, mikor újra felhívtam, hogy ha eléri az 1000-et a hcg akkor jelentkezzek. Elérte...jelentkeztem. Ekkor már petezsák is látszódott az uh-n. Azt mondta, hogy megkapom az IVIG-et ami a másik, azaz aktív immunterápia. Ez védi a babát, hogy ne lökje ki a szervezetem. Nem tudom elmondani, hogy milyen lelkiállapotban feküdtem ott a kórházban...Két IVIG-et kaptam, két hét különbséggel. Közben felhívtam a saját nőgyógyászomat is, hogy ha hazajött a szabiról, akkor szeretnék hozzá elmenni uh-ra. 2012 február 20-án, remegő kézzel, lábbal, gyomorral mentem fel a János kórház nőgyógyászati rendelőjébe. Tudtam, hogy ekkor már kell szívhangnak is lennie, amit eddig még soha nem értünk meg...a dokim is tudta...több tucat nő várt a folyosón, de mikor meglátott, azonnal megfogta a karomat, és betessékelt a vizsgálóba. Tényleg majdnem elájultam az idegességtől. Azt képzeljétek el, hogy bent volt egy idősebb nőgyógyász, aki még papírokat írogatott az előző páciensnek, s a dokim mondta neki, hogy elnézést, hogy így betörtünk, de a hölgy kissé ideges. Máris mondta, hogy bugyit le, uh ágyra felfeküdni. Bedugta az uh rudat, és fél mp sem telt bele, azt mondta, hogy DOBOG!!!! Ránéztem a nagy monitorra, megláttam, a drága gyermekem parányi lüktetését, felültem, úgy hogy bennem volt még a rúúúúd, és a dokim térdére hajtottam a fejem és elkezdtem kegyetlenül zokogni!!!!!!!!!!!!!!!! A dokim aki amúgy egy igen visszafogott de kedves pasi, szintén megkönnyezett, mosolygott és azt mondta, hogy megcsináltam, itt van, sikerült!!!! A másik doki csak némán figyelte a jelenetet a háttérből, ami picit bizar is volt, mert mégiscsak a jóképű, fiatal dokim térdére hajolva zokogtam... :))))
Innen folytatom....
